Magyarok a világ nyolcszázasain

Mintha tegnap történt volna, pedig két nap híján majdnem egy hónapja. Hogy a poszt mégis létrejött, az csakis a forró éjszakának köszönhető, hajnali háromkor még 28 fok volt a mi kis szexi harmadik emeleti lakásunkban. Én a fagyhalálhoz szoktam hozzá nemesen egyszerű életem során és nem ehhez. Na sebaj.

Rövid leszek, egyrészt mert régen volt, másrészt pedig a fényképek magukért beszélnek. Aznap kb. 25 kilométert gyalogoltunk Gergővel. Viote-ig busszal mentünk (1500 méter), onnan a Cornet (2180 m) megmászása után végig a hegygerincen (kisebb szintsüllyedésekkel) még a Dos D'Abramo (2133 m) és a Cima Verde (2100) következett, ezután leereszkedtünk 1500 m-re, hogy onnan sportteljesítményünket növelve felmásszunk a csúnya Palonra (2090 m). Ami tényleg kiábrándító látvány volt a tévétoronnyal, sífelvonóval. Mindegy, hogy úgy mondjam útba esett hazafelé. Cserébe fénykép nincs róla. 

 Ez a buszforduló. Nem egy selyemréti panoráma, de azért nem rossz. Háttérben a három hegycsúcs, jobb szélső a Cornet, bal szélső a Cima Verde, a csatár pedig Dos d'Abramo. (egyben klubtulajdonos)

Már csak azért is megérte a völgyekbe húzódni és ott városokat építeni, hogy itt ne legyen soha pl. Marx tér.

Előre megy Gergő miközben én lefényképezem.

Egy szép nagy korallzátonyra futottunk, csakhogy pármillió éve elpárolgott felőle a tenger.

Cornet felé.

Itt kérem egy kapucnis kispapa látható 2180 méteren, a háttérben jobbra a Brentai dolomitok, balra az Adamello csúcsai (jóval 3000 méter fölöttiek). Alattam az áldozati bárány vérnyomai.

Két csúcs között a gerincen.

Dos d'Abramovics

A Dos teteje törpefenyő borítással.

csúcsnapló

reklám

A Dos és a Cima Verde közti hegygerinc. LÁJK.

Cima Verde. Akkor miért nem zöld? Ja vagy lehet, hogy ez a Mars, basszus, össze-vissza keverem.

Ez már lefelé... a pihentető futóverseny győztesének jutalomképe.

Megharagudna a győztes ha nem tenném fel, hogy a vesztes mennyire elfáradt, és hogy még vicces gatyája sem volt.

Kiscsoportos fürdő a sardagnai főtéren. (Egyek zeneszezői csoportja)

A hétvégén újabb hegytetőre kapaszkodtunk fel, ezúttal Attilával. Trento és a tőle nyugatra fekvő Caldonazzo-tó közt emelkedik 1738 m magasba a Marzola.

A hegy erősen bordázott, sziklás hasadékok szabdalják a felső egyötödét, így 1500 m környékén ki is keveredtünk az erdős részről (fenyvesekkel nem találkoztunk, ahhoz ez túlontúl napos vidék). Innen, a sziklaszirtes kiemelkedésekkel tarkított cserjés, kopár táj fölé úgy 250 méterrel emelkedik a tető, ami az utolsó 100 méteren legnagyobb meglepetésünkre kizöldül.

A tetőről nagyszerű kilátás nyílik minden irányba, persze a legszebb nyugat felé, a Brentai dolomitokkal, mögöttük az Adamelloi- hegységgel (jócskán 3000 méter feletti csúcsokkal (az Adamello 3539 m), délre légvonalban 5 km-re már-már átlátni a Vigolanara mászókra (Becco di Filadonna 2150 m).

Innen ereszkedtünk két és fél órán keresztül a tópartra, ahol a szokásos fogadott minket: feleség (már akinek), egyszemélyes kismama klub, fürdés, gitár, jó társaság, kánikula. Ha nem csal a szimatom, lassan megérek egy 3 x 800 méteres csúcsra is, oly sok energiám maradt még úszni.

A hétvégén kiműveltem magam testvérexpedíciónk baklövéseiből (magyarok a világ nyolcezresein), nagyon tanulságos, mennyire nem szabad újságírói attitűddel fent lenni több ezer méter magasan, mennyire nincs helye a legapróbb túlzásoknak sem az élménybeszámolókban, milyen könnyen "éket lehet verni" a csapattagok közé egy-két eleresztett pesties dumával. Bizonyos tengerszint feletti magasságban nem ülnek a poénok, ezt a tanulságot a legkomolyabban beépítve, stílust váltok. Marad a rideg és tényszerű tájékoztatás, folytatódnak az újabb embertelen 800 méteres hegyzabálások, ne maradjatok le róla.

Magyarok a világ nyolcszázasain.

Tamás

Néhány kép:

1500 méterről a csúcs

Két marcona egy Marzola

Pont nem a havas hegyekről készült kép, de ezen szebbek a felhők.

Szeptember óta figyelem a Palont (2090m, baromi nagy sziklafal, tv-torony és sícentrum a túloldalán), de csak most szántam rá magam komolyan, hogy Eszterrel és Tamással felcaplatok a tetejére. Mégsem balzafából faragtak minket, így a 250 méteren lévő Ravinából támadtunk.

Adott tehát egy gyönyörű tavaszi nap, amit sok esős nap előzött meg. A hegyeket elnézve ott eshetett hó is, dehát a stabil plusz fokok meg a meleg/csapadékmentes tél miatt nem gondoltuk, hogy problémák lesznek. Lettek.

Az odafele út indult egy idilli, már elég zöld erdőn keresztül. Sok emelkedés után belefutottunk történetünk igazi hősébe: én 80 év környékére saccoltam a bácsit, aki a tök meredek hegyoldalon gondozott egy óriási kertet. Cipelte a láda krumplit és közben nehezen érthető olasszal magyarázta lelkesen, hogy merre menjünk tovább. Megfogadtuk tanácsát.

Ennek az lett az eredménye, hogy az egyre meredekebb gerincen már négykézláb kapaszkodtunk felfele, a Palon még baromi messze, két oldalunkon masszív meredélyek. Kiszúrtuk, hogy hol is kéne menni (500 méterrel arrébb a 80 fokos hegyoldalon), ígyhát elkezdtünk oldalazni. Találkoztunk Zerge úr nyomaival is, tudtuk, hogy ez már a vadon.

Később, 1200 környékén megtaláltam az első hófoltot és pajkosan Tamás irányába dobtam, arcunkra gyermeki mosoly ült ki, jaj de jó is hógolyózni! Felcsillantak a szép emlékek és a bánat, hogy idén nem volt annyi hó. Később már bokáig ért, de ez minket nem zavart. Van egy jó kis bakancsom, másztam előre. Egy idő után gyanússá vált a hó mennyisége így amikor már masszívan átázott a nadrágszáram, elhatároztam, hogy felveszem a kamásnimat (mindig időben).

Az utolsó 500 méter a menedékházig (ami csak 1600-on volt, jóval a csúcs alatt), volt a kulminációja a "csúcstámadásnak". Nemlétező serpáink valószínűleg már feszítették volna a köteleket, hogy azon húzzuk fel magunkat. Engem már csak az éltetett, hogy tudtam: majd jól begyújtok a házban és megszárítom a cipőmet. Szóval a térdig, néha combközépig érő hóban az 500 méter megtétele úgy 20-30 percet vehetett igénybe. Tamás bejegyzéséből az is kiderül, hogy nem csak a hó, de az ösvény nemléte is néha problémás volt (azon tűnődtem ebben a sorrendben, hogy: 1. miért nem hoztam jégcsákányt 2. miért nincs jégcsákányom 3. hol állnék meg, ha elkezdenék csúszni 4. miért voltam ekkora barom, hogy nem vártam még egy hónapot, hogy elolvadjon a hó).

A ház persze zárva, a hangulat a mélypontján. Eldöntöttük, hogy ugyan már csak kb. 2 kilométerre van a csúcs, de felhős volt nagyon, egy köd minket kivégezne a tetőn. A feltehetően méteres hóról nem is beszélve. Visszafordulunk. Elképesztő volt, ahogy az ember a télből átgyalogol a tavaszba. Lefele ráadásul baromi jól lehetett rohanni, az ember bármekkorát taknyol, a félméter hó tompít.

Emlékezetes hangok és látványok odafele:
- olasz bácsi és az olasz amit beszél
- visszhangok a melletünk magasodó sziklafalakról
 

Visszafele: 
- Eszter csizmájában hallani a csobogó patakot
- átlátni az évszakokon: az 1600on lévő téli menedékházból látni a már tökzöld Trentot a völgyben

Csatlakozom Tamáshoz. Nem véletlen, hogy számunkra a velencei az hegység.
 

Egyszer, és tényleg csak egyszer nem izgultam tegnap.

Ez nem akkor volt, mikor lehetetlen szakadékok tövében friss feleségem csípejét kvázi „ellentartva” (a minimális felelősségérzet szimbóluma vészhelyzetben, ha legalább hozzáérsz a másikhoz) áttopogtunk a csizmaszéles ösvényeken ( Eszter lábbelije vagabund, idegei kötelek, koncentrációja kitűnő), hanem, mikor végre megcsúsztam egy hasonlóan kritikus ponton és felszabadultan konstatáltam: nem nekem kell utánakapni, ledobni érte a kötelet, felhívni a mentőket (olaszul pfujj!), megmagyarázni az esetet, hogy „pedig mondtuk neki, hogy nyugodtan visszafordulhat bármikor, de ő mint egy öszvér (come un mulo), ragaszkodott hozzá, hogy velünk tartson…”

Csúszás közbeni nyugalmamat erősítette egy csenevész fenyőfa látványa, mely úgy egy méterre lehetett tőlem, ami észleléskor távoli, de aztán egyre közelebbi pontnak mutatkozott a le nem zuhanáshoz.

 Ekkor ellazultam, fellélegeztem, és rájöttem, milyen gyönyörű helyen élünk mi, itt a Dolomitokban, szórványmagyarságban, megélhetési- véndiákként, bakonyi hegymászós múlttal, ciszteres túlélőtúrás tapasztalattal…

 Elég annyi hozzá, hogy elkezdünk blogolni, mert van mit. Gergő, Eszter és én, a Monte Bondone és mi, a rebetli és a 20-100. Remélem, hogy fóruma lesz ez a hely annak is, hogy megbeszéljük, hogyan és hol éljünk pár éven belül egymástól nem ezer kilométerekre…

Tamás