Egyszer, és tényleg csak egyszer nem izgultam tegnap.
Ez nem akkor volt, mikor lehetetlen szakadékok tövében friss feleségem csípejét kvázi „ellentartva” (a minimális felelősségérzet szimbóluma vészhelyzetben, ha legalább hozzáérsz a másikhoz) áttopogtunk a csizmaszéles ösvényeken ( Eszter lábbelije vagabund, idegei kötelek, koncentrációja kitűnő), hanem, mikor végre megcsúsztam egy hasonlóan kritikus ponton és felszabadultan konstatáltam: nem nekem kell utánakapni, ledobni érte a kötelet, felhívni a mentőket (olaszul pfujj!), megmagyarázni az esetet, hogy „pedig mondtuk neki, hogy nyugodtan visszafordulhat bármikor, de ő mint egy öszvér (come un mulo), ragaszkodott hozzá, hogy velünk tartson…”
