Szeptember óta figyelem a Palont (2090m, baromi nagy sziklafal, tv-torony és sícentrum a túloldalán), de csak most szántam rá magam komolyan, hogy Eszterrel és Tamással felcaplatok a tetejére. Mégsem balzafából faragtak minket, így a 250 méteren lévő Ravinából támadtunk.
Adott tehát egy gyönyörű tavaszi nap, amit sok esős nap előzött meg. A hegyeket elnézve ott eshetett hó is, dehát a stabil plusz fokok meg a meleg/csapadékmentes tél miatt nem gondoltuk, hogy problémák lesznek. Lettek.
Az odafele út indult egy idilli, már elég zöld erdőn keresztül. Sok emelkedés után belefutottunk történetünk igazi hősébe: én 80 év környékére saccoltam a bácsit, aki a tök meredek hegyoldalon gondozott egy óriási kertet. Cipelte a láda krumplit és közben nehezen érthető olasszal magyarázta lelkesen, hogy merre menjünk tovább. Megfogadtuk tanácsát.
Ennek az lett az eredménye, hogy az egyre meredekebb gerincen már négykézláb kapaszkodtunk felfele, a Palon még baromi messze, két oldalunkon masszív meredélyek. Kiszúrtuk, hogy hol is kéne menni (500 méterrel arrébb a 80 fokos hegyoldalon), ígyhát elkezdtünk oldalazni. Találkoztunk Zerge úr nyomaival is, tudtuk, hogy ez már a vadon.
Később, 1200 környékén megtaláltam az első hófoltot és pajkosan Tamás irányába dobtam, arcunkra gyermeki mosoly ült ki, jaj de jó is hógolyózni! Felcsillantak a szép emlékek és a bánat, hogy idén nem volt annyi hó. Később már bokáig ért, de ez minket nem zavart. Van egy jó kis bakancsom, másztam előre. Egy idő után gyanússá vált a hó mennyisége így amikor már masszívan átázott a nadrágszáram, elhatároztam, hogy felveszem a kamásnimat (mindig időben).
Az utolsó 500 méter a menedékházig (ami csak 1600-on volt, jóval a csúcs alatt), volt a kulminációja a "csúcstámadásnak". Nemlétező serpáink valószínűleg már feszítették volna a köteleket, hogy azon húzzuk fel magunkat. Engem már csak az éltetett, hogy tudtam: majd jól begyújtok a házban és megszárítom a cipőmet. Szóval a térdig, néha combközépig érő hóban az 500 méter megtétele úgy 20-30 percet vehetett igénybe. Tamás bejegyzéséből az is kiderül, hogy nem csak a hó, de az ösvény nemléte is néha problémás volt (azon tűnődtem ebben a sorrendben, hogy: 1. miért nem hoztam jégcsákányt 2. miért nincs jégcsákányom 3. hol állnék meg, ha elkezdenék csúszni 4. miért voltam ekkora barom, hogy nem vártam még egy hónapot, hogy elolvadjon a hó).
A ház persze zárva, a hangulat a mélypontján. Eldöntöttük, hogy ugyan már csak kb. 2 kilométerre van a csúcs, de felhős volt nagyon, egy köd minket kivégezne a tetőn. A feltehetően méteres hóról nem is beszélve. Visszafordulunk. Elképesztő volt, ahogy az ember a télből átgyalogol a tavaszba. Lefele ráadásul baromi jól lehetett rohanni, az ember bármekkorát taknyol, a félméter hó tompít.
Emlékezetes hangok és látványok odafele:
- olasz bácsi és az olasz amit beszél
- visszhangok a melletünk magasodó sziklafalakról
Visszafele:
- Eszter csizmájában hallani a csobogó patakot
- átlátni az évszakokon: az 1600on lévő téli menedékházból látni a már tökzöld Trentot a völgyben
Csatlakozom Tamáshoz. Nem véletlen, hogy számunkra a velencei az hegység.
